Ledro 2017


Első hallásra elég gáz családnak tűnhetünk, hogy 3 fő + kutya felállással sírunk, hogy nem férünk el egy 7 személyes kisbuszban? De tudni kell hogy ebben a buszban utazott még: egy tandem bicikli + egy pedelec (elektromos) bicikli (nagy-nagy köszönet érte a Kerékvár boltnak!!!) + futó és bringás cuccok + szerszámok + egy kamionos hűtő + bőröndök és rengeteg kaja. Szerencsére ez a busz olyan, hogy egyenként is ki lehet venni az üléseit, nem csak soronként.

Az út odafelé sokáig elég nyugodtan telt, mert Samu kutyink aludt Velencéig, az olaszig. Már a Garda hegyei mellett jártunk, amikor némi mászkálás után telehányta a kajás szatyrunkat. Szerencsére addigra már jórészt elfogytak belőle az úti szendvicsek, de azonnal meg kellett állni, hogy mi se hányjuk el magunkat. A szerviz úton mosogattam a szatyrot és a szőnyeget, míg Kriszti és Csege megbeszélték, hogy helyet cserélnek. Ez olyasvalami megérzés lehetett Csege részéről, mint amiket légi katasztrófák túlélőitől hallani. Alig tettünk meg 5-10km-t, Samu megint pörögni kezdett, majd iszonyú robbanással telefosta a vizes tányérját, ami aztán tovább és szanaszét porlasztotta a matériát. Krisztit annyira sokkolták az események, hogy sikítás helyett nevetőgörcsöt kapott. Aztán megérkezett a szag is… Utolsó ásványvizünket is felhasználva szánalmas, de mégis hősies takarító munkát végezve kitöröltem a nagyját. Volt azért pár dolog, ami menthetetlen volt, azaz ment a kukába. Alig vártuk, hogy végre megérkezzünk ezután, ahol további fertőtlenítést végeztem az autón.

Sajnos, elég esős és hideg időt fogtunk ki. Rögtön az első napot az apartmanban kellett töltenünk az eső miatt. Csak a Ledro tavat tudtuk megkerülni egy esőszünetben biciklikkel. Apropó bicikli. Az eredeti terv az volt, hogy én viszem Csegét tandemmel mint eddig mindig, Kriszti meg jön az elektromossal. Persze az első próba után nagy harc volt köztük, hogy ki mehessen az utóbbival, mert azt annyival könnyebb és gyorsabb tekerni.

A második napon már le akartunk gurulni Rivába, de félúton 40 percet kellett egy pajta teteje alatt állnunk, mert megint elkapott minket a zuhé. A túra ettől függetlenül jól sikerült, bár Kriszti szomorúan konstatálta, hogy a kedvenc rivai boltjában most milyen szar cuccok vannak. Tényleg béna ez az új strasszos divat, bár itthon még szerencsére nem találkozni annyit vele.

A következő napon szinte megszakítás nélkül zuhogott az eső, de azért este belefért egy rövid országúti felderítő út Lenzumon túl észalnak, amíg az aszfalt tartott.

De másnapra jó időt ígértek, ráadásul extra kedvezmény volt a belépőkre, ezért elmentünk Gardalandba. Nem bírom a hullámvasutakat, mert megfájdul a fejem tőlük, de jó apakén megígértem Csegének, hogy megyek egyet vele valamelyik nagyon durván. Válasszon ő, csak annyi volt a kérés, hogy ezt hagyjuk a végére a napnak. Ez hiba volt, mert bár megfájdult tényleg a fejem, de annyira elképesztően jó volt a Raptor, hogy utána szívesen mentem volna még a többin is.

Másnap reggel nem esett, ezért korán reggel még sötétben elindultam, hogy megint megtekerem a Tremalzo 2000 körüli hegycsúcs alatti átjáróját, majd átgurulok a Garda tóhoz, ahonnan végül visszakapaszkodom a Ledro tóhoz. Egész úton felfelé azzal kecsegtetett a napfelkelte, hogy ma szép tiszta idő lesz. Pont a hegy tetejére érve a semmiből sűrű köd támadt. Tíz méter alá csökkent a látótávolság, és ekkor jött a hosszú és rendkívül köves lejtmenet. Egyik oldalon sziklafal, és a másikon is, csak szakadék formájában, miközben teljesen sötét alagutakon is át kell haladni. Ez így elég ijesztően hangzik, mégis az egyik legjobb élményem lett, ahogy a sűrű tejben csak a gumi és a kövek zaját hallgatva száguldok lefelé a semmibe.

A hosszú lejtőzés után megint egy olyan rész következett Pregasina fölött, már a Garda mellett, amit az emlékezet nem hogy megszépített, de teljesen kitörölt. Olyan meredek sziklás víz- és kőfolyásokon kellett lecipelnem a bringát, ahol nélküle is nehezen lehetett volna járni.

Ebéd után családos tó-körbetekerés volt a program, majd megint lementünk a Gardához sétálni és nézelődni. Sajnos, ez a nap sem lehetett tökéletes, mert otthon a szűk parkolóhelyre beállva sikerült nem észrevennem egy kis betontuskót, amin sajnos jól meghúztam a kocsi oldalát. Nagyon kilettem ettől lelkileg, mert eddig próbáltam vigyázni az autóra, mert nagyon szeretem. Ráadásként hazaérve a lakásban brutális füst és égett műanyag szag fogadott a szállásunkon, és áram sem volt sehol. Később kiderült, hogy nem csak nálunk, de az egész domboldalon elment az áram. Mint kiderült, kábelt cseréltek (volna) a “szakemberek” az utcában. Igazi olasz meló lehetett, mert aztán éjfélig szerelték utána zseblámpánál a dolgot.

Amikor végre visszajött az áram, akkor csak még szomorúbbak lettünk, mert nálunk csak a konyhában lett áram, mert a másik kör biztosítékát leverhette a zárlat. Első hallásra és ott kint első gondolatra is csak egy kis kellemetlenségnek tűnt. Akkor lett komolyabb a probléma, amikor rájöttem, hogy csak a mi apartmanunknál a biztosíték szekrény el van zárva egy külön helyiségbe. Az is kiderült, hogy elfüstölt a mosogatógépünk és az elektromos bringa töltője is. Az elsőt még simán megemésztettük volna, de a másodikkal végleg búcsút kellett intenünk a hosszú családos bringatúráknak. Nem mellékesen az elektromos bringát kölcsön kaptam kedvenc boltomból – a Kerékvárból, így kellemetlen érzés volt tudatni velük a dolgot, de szerencsére ismét nagyon jófejek voltak.

A következő napon bejelentettük reggel a hibát az apartman üzemeltetőjénél, majd gyalog túrára indultunk az Altissimo 2079m csúcsára. Amíg volt aszfalt, iszonyú “autónyuvasztással” felmentünk kb 1600m-ig, majd innen jött a gyalogtúra. Lehet hogy végül az elektromos bringát a védőszentem tette tönkre, mert az eredeti terv az volt, hogy bringával nyomjuk végig a Garda tó szintjétől a túrát. Bár 4-5 éve már voltam ezen az úton bringával, de úgy emlékeztem, hogy csak a köd miatt nem jutottam fel a csúcsra. Hát nem!

Brutális meredek és sziklás útvonal megy fel az utolsó 250m-en. Akik bringával jöttek, azok mind a hátukon cipelték. Nem tudom mit kezdtünk volna egy tandemmel és egy 20+kg körüli e-bike-kal?

Nagyon erős szél és hideg volt a hegy tetején, de szerencsénkre a kis vendégfogadó nyitva volt (Rifugio Altissimo Damiano Chiesa). Ettünk egy elképesztően finom spagettit és bár nem passzol hozzá, forró csokit ittunk hozzá. Sietnünk kellett a fotózással, mert a délre fekvő Monte Baldo felől rohamléptekkel száguldottak felénk a felhők. Ebben a nagy sietségben máig sem tudom hogyan, de elhagytam a GPS-emet is. Mi jöhet még…!?

Hát az, hogy hazaérve konstatálnunk kellett, hogy szartak foglalkozni az elektromos problémánkkal, így zseblámpafény mellett maradtunk újabb estére.

Éjszaka kiköltöztek a német szomszédok felettünk, és reggel még pizsamában elkaptam a takarítónőt, hogy intézkedjen már valamit az ügyünkben. Közben már olyan hideg volt, hogy a sütővel is  fűtöttük a szállást. Sztoikusan vacogtunk a reggelink után, amikor egyszer csak se szó se beszéd ránk nyitják az ajtót és szó szerint bevonul a “takkernő” – aki mint kiderült nem az, hanem az egyik tulaj – és egy villanyszerelő srác. A nő egyből elkezdett hisztizni, hogy milyen bunkók vagyunk, hogy a sütővel fűtünk amikor van kandalló is. Szerencsére csak olaszul beszélt, így a kolléganője telefonon keresztül fordított. Érdekes, de inkább még bosszantóbb volt így veszekedni, hogy inkább a két napos problémánkkal foglalkozzanak, meg különben is hogyan fűtsek a kandallóval, ha nincs hozzá kilincs hogy kinyissam… Kriszti ekkor már rég csak azt emlegette, hogy menjünk már haza…

“Aznap este nem volt halsütés…”, grillezés volt. Én ekkor értem fel a csúcsra. A kipattanó szikrák kiégették az egyik kedvenc pólómat és a Schladmingban drága pénzen vett vízálló bringás térgatyámat, és még le is lettem szúrva – megjegyzem jogosan – hogy miért ezekben kellett sütnöm. Menjünk haza!

Ezután megint csak egy olyan nap jött, amikor csak a Ledrot tudtam körbefutni az esős idő miatt, illetve inkább a családdal jöttünk-mentünk. Fürödtünk a hideg ellenére mindkét tóban, sőt a csontfájdítóan hideg szállásunkhoz tartozó medencében is.

Egyet az elejétől fixen elhatároztam, még ha jég is esik az égből, akkor is megpróbálom a Ledro SkyRace futóverseny útvonalát végigcsinálni. Reggel csak zuhogott az eső. Inkább vártam míg eláll, utána vágtam neki. Én nem tudom hogyan tudják ezt mások 2 órán belül megcsinálni? sokszor négykézláb vizes sziklákon keresztül vezetett az út. Erőltetett gyaloglással is majd kiköptem a tüdőmet. Nekem az első csúcsig tartott két óráig a menet, igaz hogy volt velem egy vízzel, kajával és fotóscuccal 4-5 kilós hátizsák is, plusz GPS híján a telefonomon kellett néznem az útvonalat.

A hegytetőn hó fogadott, és erős volt a kísértés hogy visszaforduljak. De ha már felszenvedtem idáig magamat, akkor nem adhattam fel, bár láttam az órámon hogy a szintemelkedésből ez még csak a kétharmada volt. Arra gondoltam, hogy innentől már csak a hegygerincen kel végigjutnom, aztán jön a sok-sok lejtmenet. Igen, a gerincen kellett haladni, de ha tudtam volna hogy a felfelé vezető út semmi ehhez képest…? Megint teljes és tejes köd ereszkedett rám. Olyan vékony és sziklás gerincen vitt az út, ahol pár helyen hegymászó szögek is be voltak verve – gondolom a versenyre itt kapaszkodókat alakítanak ki.

Csak mentem előre és néha kezdett lenyugodni a pulzusom, és ekkor tudtam már bele-bele futni. Végén Mezzolago felett ereszkedéskor elvétettem egy kanyart. Elsőre azt hittem ez így jobb is lesz, mert kicsit rövidebb, de nem… Murvásról átváltott kövesre, majd szimpla vízmosásra, majd megint ökölnyi kövesre. Gyök kettővel tudtam csak lefelé bukdácsolni. Lent a tó mellett még belehúztam, de a házunkhoz vezető meredek úton elfogyott minden erőm, csak sétálni tudtam már. Otthon viszont dicséret helyett csak leszúrást kaptam, hogy már megint fél napra eltűnök. Kiderült, hogy Kriszti a fürdőszobában nem hallotta jól, hogy most nem egy 50 perces Ledro tó futást tervezek. “Alázatos szolgájaként” csak gyorsan lezuhanyoztam, és elvezettem Limonéba, ahol estig sétáltunk, majd szerettünk volna Rivában vacsorázni. Ebből végül semmi nem lett, mert megjött a korábban csak poénból vizionált jégeső. De már nem is csodálkoztunk annyira ilyen apróságokon. Így aztán este megint a teraszon sütögettünk.

Utolsó napra a családot presszálva bringázni hívtam őket, hogy a maradék töltést tekerjük még ki az e-bikeból. Megint legurultunk Rivába, majd mellette Torbole felé, aztán vissza. Persze az utolsó pár km-en megint eleredt az eső, de már szinte hiányzott is volna ha nem… Hazafelé Molinában, ahol a szállásadó irodája van, be akartunk menni, hogy visszakérjük a 100 eurós biztonsági foglalónkat, de zárva volt. Az eső közben felhőszakadássá vált, és én a többieket megsajnálva felajánlottam hogy hazatekerek az autóért. Ekkor még abban reménykedtünk, hogy az iroda mire visszaérek ki fog nyitni. Amikor a buszunkkal visszaértem, csak egy teljesen átfázott családot találtam a továbbra is zárt iroda előtt. A szomszédos bárban közölték, hogy ma nem fog kinyitni az iroda, csak holnap reggel 10-kor. Mi van? Ezt miért csak ma kellett megtudnunk? Mi hajnali 5-kor már indulni szeretnénk. Végül a bár tulaja Javier Bardem féltestvére (tényleg úgy nézett ki) elmutogatta merre lakik a tulaj. Elautóztunk hozzá, de nem volt otthon, majd egy fél óra múlva – mondta a házvezetőnője. Elmentünk addig bevásárolni az útravalót, majd ráhagyva 40 perc múlva vissza is értünk. Persze sehol senki – gondolhatjátok mennyire volt már tele mindennel a hócipőnk. Végül pár perc múlva azért befutott a nő, és szerencséjére nagyon kedvesen viselkedett.

Kicsit féltünk ezek után a hazaúttól, de a véget nem érő végig zuhogó esőn kívül már nem történ más kellemetlenség.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.