A tehetségtelenségem

AlpenTour Trophy 2019

“Mi vitt a hosszabb távok felé? – A tehetségtelenségem. (Káldi Attila)”

Az 1. szakasz

Évek alatt kialakult a tökéletes szakasz sorrend a versenyzők és a rendezőség oldaláról nézve is. Első napon a leghosszabb és egyben a legtöbb mászást tartalmazó távval szokott kezdődni a verseny. Idén a hó miatt ki kellett hagyni a Dachstein felvonó alját. Igaz, hogy csak 80m szinttel haladtunk el alatta, de ez felborította az egész utána következő vonalvezetést is. Ráadásul a Planai felvonó és a bringapark felújítása miatt a rajt is átköltözött a -kongresszusi központ elé. Pontosan 10 órakor lőtte el Gerhard Schönbacher egykori Tour de France legenda és egyben az AlpenTour alapítója. Elindult a nagyjából 250-300 fős mezőny.

Az első kilométerek a városon keresztül az első emelkedőig autós felvezetéssel telnek, úgymond ez még a lassú rajt, de 30-nál nem nagyon megyünk lassabban. Ez is új útvonal, de már ismerem – erre sétálgatunk Samu kutyusunkkal reggel és este. Némi lodenwalkeri “dimbi-dombi” után (itthon bőven megfelelne ez is hegyi edzésnek) neki vágunk a Dachsteinnek. Gyönyörű a havas, sziklás hegy látványa, de egyben ijesztő is, hogy még mennyi emelkedő vár ma ránk. Itt még mindenki erős. Nagy a tempó.

Az első kihívás minél gyorsabban feljutni a dachsteini emelkedő legmagasabb pontjáig. Ahogy említettem, ez most nem a Türlwandhütte, hanem az alatta kicsivel elmenő út legmagasabb pontja. Az első nő és férfi a nap végén külön díjazásban részesül, megkapják a hegy királynője és királya címeket. Még csak 22km távolságot tekertünk le – vagy inkább fel, de már 900m a magasságkülönbség Schladminghoz képest. Iszonyú a hőség, de a szakaszváltozás és a szigorú szabályozás miatt itt most nincs itatópont.

Kép

Nagyon meredek és sáros az első rész, sőt át kell kelnünk egy mélyebb hófolton is. Megtalálom a jó nyomot, így nekem nem kell leszállnom tolni. Innen köves csapatás következik, aminek a legvége ismét extrém technikás. Jobb nem a kövekre fókuszálni, bízni a bicikliben és nem kapkodni a féket és a kormányt. Annak mindig csak bukás lehet a vége. Dolgozzanak a gumik és a teleszkópok! Itt vagy csak nagyon lassan, vagy nagyon gyorsan lehet lemenni. Ha valaki parázik, inkább szálljon le tolni. Szóval lefele se sokat pihensz, csak ilyenkor a karok dolgoznak inkább a lábak helyett. Most nem ereszthetem teljes sebességgel, mert a vékony nyomsávon feltorlódik előttem két sporttárs. Azért nem lassúak ők sem.

A következő hegy a Rittisberg szokott lenni, de ma kimarad teljesen, hogy végre 25km után (egyébként 41 lett volna) végre megtölthessük a kiszáradt kulacsainkat. Nagyon élvezetes a pumpálós singletrack is, amin a kerülőt megtettük. Pedig ez a hegy az egyik kedvencem a környéken a nagy kereszttel a csúcsán. Gondoltam, majd a verseny után meglátogatom, de végül idén elmaradt.

Kép

Az itatás után, a Kulmberg előtt érdemes egy kicsit visszavenni a tempóból, mert bár csak egy dombocska a többihez képest (a szintrajzon is alig tűnik fel), mégis ott következik a verseny egyik legmeredekebb szerpentinje a tetejére. Túrán már sikerült gyök kettővel kitekernem a vissza-visszafordítós szerpentínjét, de versenyen fáradtan érkezve még soha. Ezen a „domb” átkelésen jön ki igazán, hogy mitől lesz egy pálya UCI S1 szintű. Hosszú rendkívül gyökeres és meredek hullámvasút könnyen megtöri a kevésbé erős versenyzőt, köztük engem is. Itt tudnak az erősebbek komoly előnyt felépíteni a többiekkel szemben. A kínzás után pihenés gyanánt lefelé megint szuper meredek, sáros, technikás, szűk visszafordítós ereszkedéssel indulunk tovább.

Hosszú gurulás után Pichlbe érkezünk. Túl vagyunk az 40. kilométeren, de koránt sincs még vége a munkának. Áttérünk a Scladmingot is átszelő 320-as főút déli oldalára. Egy sáros, tehénszaros patakátfolyáson átkelve a Hochwurzen vég nélkülinek tűnő emelkedőin kaptatunk felfelé. Ma nem megyünk fel a legtetejéig, kicsit alatta visszafordulunk. Ezzel biztattam magamat végig, de így is sok lett. Sőt, sokk. A szívnek, a tüdőnek és a görcsökben feszülő combjaimnak. Új dolgokat tudtam meg magamról. Amikor már az agy is feladná, akkor is teszi még a dolgát a test – de az is lehet, hogy tényleg csak a kiszáradás és a görcs miatti rángás vitt előre. Ez a szerpentin inkább a hosszát tekintve kellemetlen. Végtelennek tűnik rajta a kaptató. Pihenni egy pillanatra sem lehet, végig kitartóan emelkedik. Tényleg kinyírja az akaratodat is, ha túltoltad az elejét. Asszem’ mondhatom, hogy ha a Kulmbergen nem törtél meg, akkor itt fogsz.

Desszertként a kétharmadánál, amikor igazából már azt hinnéd mindjárt jön a lejtő, kapunk pár száz méter gyökeres tolást itt is, hogy el ne feledjük, hogy ez Ausztria legtechnikásabb maraton versenye. A nap ezerrel tűz. Hiába ittam a rengeteg cukros izo löttyöt, amitől meg a hányinger kerülget, egyszerre vagyok szomjas, de egy korty nem menne le most a torkomon. Inkább visszafelé jönne. Vagy háromszor kellett visszanyelnem a mászás közben a hányást, mire a gyomor helyett megint a combomban szinte elviselhetetlenné fokozódó görcs követelte el a figyelmemet. Végre átbukunk az emelkedőn. Hosszú, köves lejtőn utolérek egy srácot. A ruhája cafatokban lóg, tiszta seb az oldala. Baszki! Óvatosan! Ez az a lejtmenet, ami megint csak nem pihentetőek a kevésbe gyakorlottaknak. Vagy sodrósak a kanyarok, vagy meredek rövid emelkedők szakítják meg. Én azért engedem neki, mert kezd elegem lenni a hőségből, no meg a sebesség ad egy kis adrenalint a hátralevő túléléséhez.

Hosszú lejtők után a Landauer itatópontjától, 60km után ismét felfelé kell haladni. Számomra talán a legkellemetlenebb az itt következő 1km-es kaszálatlan füves emelkedő legyűrése. Nem emelkedik vészesen, de a fű nagyon megfogja a kerekek gördülését. Csúcsra jut a görcsölés. Már-már azt hiszem, hogy itt a cél előtt kell kiszállnom. Ezután visszafordul az út és előbb aszfalton, majd murvás utakon tekerünk fel a Planai oldalában. Pörgetek, hogy múljon a fájás, de így meg nem haladok valami tempósan. Máskor itt szoktam még kihajtani a maradék erőmet, de ma már nincs mit. Nagyjából 250m szintet kell csak mászni, de itt már nagyon fáradt vagyok. Egyedül a downhill pálya várható élménye és a közeli célba érkezés ad még némi plusz erőt. De hoppá, pofáraesés. Szerencsére csak képletesen, meg majdnem… Sajnos, ezt a szakaszt is ki kellett venniük, mert a felvonóval együtt a pálya sincs még nyitva (ezt csak a szakasz után tudtam meg este). Helyette nagyon durván meredek és természetesen megint gyökerekkel sűrűn átszőtt veszélyes lejtőzéssel gurulok lefelé. Úgy néz ki, mintha egy gyalogosan is nehezebbnek minősülő turista úton vinnének le. Nincs tempós örömbringázás, kapaszkodok a kormányba az épségemért. Gyalázatos, majd 5 órás pedálozás után értem be a célba. Amennyire jól ment tavaly, akkora szenvedés lett idén. Betolok pár szelet dinnyét a cél melletti frissítőponton, majd leülök pár gondolatmentes percre lihegni a kitett napozószékek egyikére. Aztán indulni kell tovább lemosni a bringát és magamat is a felcsapódott sártól. Olajozás, ellenőrzés – csak ezután van vége a mai bringázásnak. Sürgősen rengeteg magnéziumra és kalciumra van szükségem…

A 2. szakasz

Tegnap elég későn tudtam elaludni a meleg és a sajgó lábaim miatt. Reggel szinte fáradtabban keltem, mint ahogy lefeküdtem. A reggeli kávé sem hozott vissza az életbe. A rajthoz úgy álltam be, hogy nem voltam benne biztos, hogy az első emelkedőt is ki fogom-e tudni tekerni.

A mai pálya teljesen új volt a szokásoshoz képest. Ahogy említettem, a festői Giglach-gleccser alján, de egyébként 2200m magasan található tó kimaradt, mert derékig érő hóban kellett volna több km-t legyűrnünk. Helyette a Reiteralm hegyet tették be a szervezők, ahol még én sem jártam az előző 7 alkalommal. Gondoltam, nem baj, legalább megnézem az ottani Spiegelseet, de végül ez nem így lett. Tegnap azt is írtam, hogy az volt a király szakasz, de igazából most ez sem igaz. Az igaz, hogy a mai táv rövidebb 8km-rel, de a szintemelkedés ugyanannyi, azaz ez több meredek részt tartalmazott.

Az esti eligazításnál még úgy tűnt nekem, hogy előbb megkerüljük aszfalton Schladmingot Pichlig, ahonnan indulunk a Reiteralmnak. Ezzel szemben 2-3km után elfordultunk északra, és hosszú emelkedőn keresztül megint felmentünk Ramsau felé a Kulmberg aljáig. Nagyon óvatosan kezdtem, figyelve a pörgős lábfordulatra, hogy nehogy ma is görcsökkel kelljen küzdenem. Este és reggel összesen bekaptam 2000mg magnéziumot és kalciumot elővigyázatosságként. Ennek ellenére már itt figyelmeztetett a bal combom, hogy csak óvatosan, lazán pörgetve tekerjek. Ez egyébként is okosabb egy hosszú versenyen.

Ramsautól gurultunk vissza a tegnap is használt úton Pichlbe. Kezdtem úgy érezni, hogy a hajtás ellenére múlik a fáradtság, a fejfájás és a görcs is biztosan megelőzhető. A Reiteralm alját még egy másik magyar versenyzővel, Juhász Gergellyel beszélgetve kezdtem, de aztán szép lassan magam mögött hagytam. Jobb a saját tempó, meg beszélgetni is nehezebb, amikor már inkább a tátott szájával néz az ember. Egyre bátrabban nyomtam a pedált, amiben nagy segítség volt, hogy a felfelé vezető út sokáig aszfaltos, de a vége is szép sima sóderes volt. Egyre több havat lehetett látni az út mellett a csúcshoz közelítve. Vártam, hogy mikor pillanthatom meg a tavak egyikét, de elég korán visszafordultunk lejtmenetbe. A gyors lejtőkön pillanatok alatt visszaértünk a Hochwurzen derekához. Szerencsére egy kicsit magasabban csatlakoztunk be, mint tegnap. Így is nagyjából ugyanannyit kellett kitekernünk, mert ma egészen a csúcsig vezetett a pálya. A legvége hosszan tolós volt előbb a gyökeres meredek ösvénytől, majd a mélyebb hótól. Nem készített ki, mert ma már tudtam, hogy mi meddig lesz ezen a részen és mi vár ránk a tetején.

Az 1850m-es csúcs után a hochwurzeni gokart pályán zúdultam lefelé elég nagy sebességgel. Közben utolértem pár olyan nálam kicsit gyorsabb hegyi menőt, akik lefelé kicsit óvatosabban adták elő. Jó érzés volt végre. A hegy lába felé közeledve itt is újra ismerős úton, azaz a tegnapi nyomvonalat követve haladtunk a célig. A végét már minden mindegy alapon tényleg majdnem maximális erőbedobással toltam. Nem akartam, hogy bárki újra feljöjjön mögülem, másrészt kíváncsi voltam, hogy mire számíthatok görcs szempontjából holnap. Úgy néz ki, túl vagyok a nehezén. Holnap már bátrabban tekerhetem már a Hauser-Kaibling végtelen szerpentinjét.

Helyezésem lényegében nem változott. A nagyon erős mezőnyben 56. helyre léptem előre egyet. Ez az eddigi legrosszabb számszerűleg, de nincs más alapom összehasonlítani a korábbiakkal az eltérő útvonalak miatt. A holnapi szakasz elvileg módosítás mentes lesz, akkor már okosabb leszek én is a formámmal kapcsolatban.

A 3. szakasz

Egyre nehezebb aludni éjszaka. A lábak fáradtak, a szív még pörög az élményektől és a bevitt koffeintől. Az a kevés alvás is meg-megszakad: Hol éhes, hol szomjas vagyok. Mára már jobban előjönnek a fáradtság tünetei. A gyomor is fáradt a verseny közbeni sok cukros zselétől, de erőltetni kell a reggeli kalóriákat. A reggeli után még jobban bizakodom, mert kutyasétáltatás közben találtam egy négylevelű lóherét a szálloda mellett.

Becsapós a harmadik szakasz első része. A legeleje könnyed, lankás emelkedőnek, a közepe meg hullámvasútnak látszik a szintrajzon. El lehet már itt kottázni a szakaszt, ha kihajtjuk magunkból azt a keveset, ami még maradt az előző szakaszok után. A tegnapi feltámadás után mégsem indult jól a mai etap. Fejfájós, lihegős, nem felpörgős. Mondjuk a reggelinél kimaradt a kávé. Egyszerűen nem kívánta a gyomrom. Inkább hideg gyümölcslével töltöttem fel.

Azért a dimbi-dombi végére kezd összeállni a kép. A végén a lejtőn már száguldok, és a sebesség szülte adrenalinnal már jól pörög a láb utána is.

Nagyon hosszú az út a Hauser-Kaibling tetejére, 700m-ről kell 1840-re felmenni. Nincs pihenő a hegy tetejéig. Monoton önsanyargatás. Meg kell találni a jó tempót már az elején, és azzal végignyomni a tetejéig. Mindenki magára figyel. Nincs váratlan akciózás, de vannak nagy meghalások, majd újra feltámadások. Régebben ezen a szakaszon tudtam javítani a helyezésemen, mert talán kevésbé hajtom ki magam előtte, vagy jobban regenerálódok? Ki tudja? Ebben bízva, egyenletes, számomra haladós tempóban tekertem végig.

Kép

A tetején az itatópont után még jön egy nagyon meredek rész, de utána hosszú-hosszú gurulás jön. Illetve erre még ma várni kellett, mert előbb toltuk a mély hóban lefelé is a bringát. Ezen a részen szoktam defektelni a kövek között felütve a gumimat, de ma szerencsém volt. Talán a reggel a szálloda mellett talált négylevelű lóhere mentett meg? Pedig menet közben szemre nem tűnik rossznak az út. Pláne, hogy eddigre már sokkal durvább részeken is átjutottunk.

A lejtő után valamennyire kipihenve a hosszú mászást és ismét az adrenalintól hajtva rombolok neki a Planai oldalának. Elvileg csak a középső felvonó állomásig kell feljutni. Elvileg. Úgy néz ki, hogy az előző napokon kimaradt szintet ma csempészték vissza a versenybe. Váratlanul visszafordítanak, és hosszú szerpentinezés jön megint. Amikor már eléggé elfáradtunk ettől, akkor még lehetett fokozni a kínlódást. Tolhattuk a bringát hosszú perceken, és persze megint millió gyökéren át egy nagyon meredek ösvényen felfelé. Szerencsére nem törtem meg, sőt itt lettem az eddigi legjobb formámban. De jó lett volna így menni már az elejétől fogva! Látszik viszont, hogy másoknak ez már sok. Sorra megyek el a Hauser-Kaiblingon még erős emberek mellett.

Végül némileg a Planai tavacska felett megkegyelmeznek rajtunk. Lefelé kanyarodik az ösvény. Az eleje még a jól ismert DH pálya, amit nagyon szeretek, de aztán sajnos megint kézkitépősen rázós ultra meredek zuhanás lesz belőle. Van akinek szó szerint. Elmegyek egy srác mellett, aki valahogy az út mellé került, ráadásul a szakadékos oldalára. Szerencsére megúszta könnyebben. Aztán a pálya belefordul egy patak átfolyásba, én meg a kormány fölött átrepülve a vízbe csüccsenek. Szerencsére semmi bajom, csak csurom sár leszek és kevésbé boldog…

Végül csak elérem a célt egyben. Kicsit értetlenkedem, hogy miért kell ilyen veszélyes részt is beilleszteni a szakaszba. Aztán látom, hogy mások kevésbé koszosak. Úgy látszik csak én vagyok ilyen béna. A szokásos mosás, mosakodás után ma is a schladmingi uszodában erős vízsugárral masszíroztatom le a combomat. Ingyen jár a belépés a szállodánk lakóinak. Ennyi legális előnyöm van a többiekkel szemben.

Az utolsó szakasz

Ma eredetileg 13km hosszan 1300m szintet kellett volna az eredeti itiner szerint lenyomnunk. De megszokhattuk már, hogy az idei szokás szerint ez megint csak nem így lett. A táv 10km-re csökkent, de a cél ugyanott maradt. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy sokkal, de sokkal meredekebb utakon kellett felcsörlőznünk a hegyen. Persze ez engem megint meglepetésként ért már menet közben.

Reggel az étteremben Alban Lakata, a kétszeres mtb maraton világbajnok mellett találtunk ülőhelyet. Lekváros kenyeret evett. Gondoltam, egyrészt tanulok a sztártól, másrészt meg nem is kívánt a gyomrom nehezet. Épp a másodikkal végeztem, amikor látom ám, hogy hozott egy nagy adag rántottát is. Na, itt elbuktam. Bár, az is lehet, hogy csak trollkodott és nem is ette meg…!? Sosem tudom már meg, mert eljöttem mielőtt még nekikezdett volna.

A versenyzőket egyenként, a helyezésük szerint fordított sorrendben indították a Planai aljából. Nem volt sem kedvem, sem erőm rendesen bemelegíteni, és ez vissza is ütött rögtön az elején. Ráküldtek minket a downhill pályára, csak rossz irányba, felfelé. Nem bírtam sokáig sem lábbal, sem tüdővel. Azért a család mellett még fent maradtam a biciklin.

Szerencsére mások is a tolást választották, így nem volt akkora szégyen. Ahogy idén lassan megszokom, menet közben, nagyjából 3km után végre megtaláltam a ritmust és az oxigént is a levegőben. A pálya rengeteg meredek saras és vizes részt tartalmazott. Volt, amikor a downhill pályánál is nagyobb volt az emelkedés. Nyílegyenesen nekiirányítottak a sípályának felfelé. De nem kapkodtam. Nem motivált, hogy ha kiköpöm a tüdőmet, akkor talán előre léphetek ma is egy helyet. Mondjuk, ha 20-at ígértek volna, akkor is bőven a futottak még mezőnyben végeztem volna… Már a vége felé utolért Takács “Tufi” Tamás barátom is, aki 7 perccel mögöttem rajtolt. Ebből is tudtam, hogy ma sem vagyok vitéz. Felajánlotta, hogy bevár, hogy együtt menjünk át a célvonalon, de nem akartam ezzel feltartani és lerontani az eredményét.

Fent a célban azért megvárt Tufi, hogy együtt guruljunk vissza a városba. A könnyed előbb sóderes, majd aszfaltos szerpentinen gurultunk le. Közben végre volt idő és szufla beszélgetni és megcsodálni a környéket jobban. Páratlan kilátás nyílt a Hochwurzenre és a Dachsteinre. Aki erre jár, guruljon végig ezen az úton!

Végül igazi 6 fogásos tésztapartival zárult a 4 napos verseny, ahol még kisorsoltak két ingyen nevezést az ausztrál Crocodile Trophyra, de sajnos megint nem én lettem a szerencsés. Kihirdették az összetett győzteseket és megkapta a leglassabb teljesítő is a díját. Én idén sajnos csak az 55. lettem. Ennyivel gyengébb vagyok, és ennyivel erősebb is lett az idei mezőny.

Ha kedvet kaptál hozzá, már regisztrálhatsz a versenyre.

Találkozzunk jövőre: www.alpen-tour.at

Most még maradunk jövő péntekig, és bizony nem fog sokat pihenni a bicikli. Nyomjuk tovább a családdal.

Folytatása következik…


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük