A Planai gonosz szelleme

AlpenTour Trophy 2018

Idén hetedszer neveztem be az AlpenTourra, úgyhogy mondhatom: már hazajárok Schladmingba. Nekem ez a hegyikerékpár verseny az etalon akár a szervezést, akár az útvonalat nézem. Az AlpenTour Trophy UCI S1 besorolású verseny, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb szinten jegyzet bringás megmérettetés, így minden évben a rajtjához állnak a legnagyobb nevű profi versenyzők is.

A menet négynapos, a pálya pedig a környék legszebb részein halad át.

Az arányokat remekül eltalálták a szervezők – egyáltalán nem könnyű végigtekerni az útvonalat, de igen változatosak a kihívások, és itt kerekezheted végig a legtöbb egynyomos ösvényt, amit a többnapos versenyek kínálnak. A hazai terepen megszokottal ellentétben, itt sokkal hosszabb mászásokkal és technikásabb viszonyok között kell teljesíteni a napi távokat, továbbá jól kell kufárkodni az erőnlétünkkel is, hogy az utolsó napra is maradjon még elég kraft. Ráadásként, ez a hozzánk legközelebb eső ilyen rendezvény, mert itthon sajnos még nincs ilyen több szakaszra és napra bontott verseny. Az már csak hab a tortán, hogy a kiszolgálás is elsőrangú, és környék nagyon családbarát. A verseny követése is problémátlan, és annak köszönhetően, hogy a rajt és célterület mindig a Planai sípálya aljánál található – azaz Schladming központjában – könnyebb a következő napra rápihenni.

Idén az első napon egyből a legnehezebb szakasszal nyitottunk. Előbb gyökeres-füves, majd köves terepen fel kellett jutni a Dachstein felvonóhoz, majd gyors ereszkedés után meg kellett mászni még két kisebb hegyet – de meredekségben ezek voltak a legnehezebbek – a Rittisberget és a Kulmberget is. Hiába próbáltam tartalékolni, a nehéz terep és az extra meredek mászások így is sokat kivettek belőlem, de nem csodálkoztam, sok évtávlatából tudom, hogy többnyire eddig szokott kitartani az erőm. Csakhogy ezután még fel kellett jutnom a Hochwurzen derekáig majd ismét mászóka jött a Planai középső felvonója alá, ahonnan a downhill pályán kellet lezúgni vissza Schladmingba. Hozzáteszem, a havas Dachstein látványa kárpótol minden fáradságért.

Még leírni is hosszú az etapot, és számokban is impozáns, hogy 70km-en 3100m szintet kell ezen a napon kitekerni. Levezetésként még felvitettem magam a felvonóval a hegy tetejére, hogy újra leguruljak, de félúton kiszakította egy kő a gumimat. Abban maradtam magammal: még jó, hogy nem a verseny alatt történt.

A következő szakasz csak számok szintjén bizonyult könnyebbnek. Az előző nappal a lábamban kellett feljutni az 1852m magas Hochwurzenre, ami bár nem a legmeredekebb rész, de nagyon hosszú mászást igényel. Ezután a 2000 méter feletti Giglach gleccsertóhoz már igazi köves és meredek, néhol tekerhetetlen részen kellett átjutni. Ráadásul fent a tónál sem lehetett megpihenni, mert a patakátfolyások miatt sok helyen tolni és cipelni kellett a biciklit. Aki nem először járt itt, az biztosan egy megkönnyebbülést jelentő lejtmenetre számított. Én azonban tudtam, hogy az egyik „legbicikligyilkosabb” több kilométeres lejtő következik majd, de a korábbi évek tapasztalatai alapján azzal is tisztában voltam, hogyan lehet épségben és gyorsan megoldani. Ez az a rész, ahol egy kis ügyességgel és szerencsével lehet pár pozíciót előre lépni. A lendületem megmaradt a Planai lejtőzésre is, de egy lassabb versenyző a cél előtt kirakott a pálya mellé. Szerencsére nem lett nagyobb bajom és a bringa is megúszta.

A harmadik napon már csak 53km-tkellett megtenni, de ebbe is sikerült a szervezőknek 2200 métert belecsempészniük. Az első szakasz gyökeres részekkel kezdődött, majd következett egy lendületesebb dimbes-dombos szakasz a Hauser Kaibling lábáig. Innen megint egy végtelennek tűnő mászás után jött a kedvenc hosszú-hosszú lejtős részem vissza a Planaihoz. Szerencse, vagy szerencsétlenség, nem tudom eldönteni, hogy megint a Planai DH lett a mumusom, ismét széttépte a hátsó gumimat egy kő. Már csak nagyjából egy kilométer választott el a céltól, ezért a szerelés helyett inkább a felnin gurulást választottam.

Szerintem a Planai gonosz szelleme szórakozott velem.

És eljött a negyedik nap is, amikor egyéni indítással azon versenyeztünk, ki milyen gyorsan tud feltekerni a Planai legtetejéig, ami bőven 1900m felett van, azaz 14 kilométeren 1300m-t kellett feltekerni. Persze megint inkább az extra meredek és gyökeres erdei ösvények lettek kijelölve, és nem a szép sima murvás turistaút. Hogy ne teljen el technikai probléma nélkül ez a napom sem, megint nagyjából egy kilométerrel a cél előtt jött a bonyoldalom – kiszakadt a patent a cipőmből, ami így alig volt a pedálon tartható, annyira csúszkált. Ráadásul ez az egy kilométer meredeken felfelé haladt, ezért egy örökkévalóságnak tűnt elérnem a célt.

A végelszámolásnál a 36. helyre lett elég az időm. Tavaly ugyan 41. lettem, de az akkori erősebb mezőnyben tekert időm idén a 31. helyet jelenthette volna. Jövőre újra megpróbálom… Mármint megnyerni a tombolán az epikus stájer bőrnacit és túlélni a versenyt.

A cikk a 2018 augusztusi Men’s Health magazinban jelent meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük